Sötétben

Furcsán éreztem magam, amikor letettem a telefont. 

Apám meghalt. 

A rendőrnő hangja szomorú volt a vonalban, és tényleg úgy tűnt, hogy sajnálja. Különös módon nem tudtam megszólalni. Hirtelen értelmetlenné vált az elmúlt tizenhét év sértettsége, és azt kívántam, bárcsak többet beszéltem volna vele. 

Bárcsak beszéltem volna vele egyáltalán.

A következő órákban kissé kótyagosan járkáltam a lakásban, a gyerekkori sebhely a homlokon sajogni kezdett, megittam egy-két dobozos sört is, aztán egy listát készítettem azokról a dolgokról, amiket mindenképpen el kell intéznem. Először is felhívtam a főnökömet, hogy a következő két hétben szabadságon leszek. Úgy saccoltam, ennyi idő elég lesz mindenre. Nem örült, de nem tudott mit csinálni, a cég belső szabályzata lehetővé tette az alkalmazottak számára, hogy ilyen esetekben otthon maradjanak. Nem aggódtam amiatt, hogy ebből probléma lesz, a marketing osztályon még hárman dolgoztak rajtam kívül. Meglesznek nélkülem egy darabig.

Utána – bármennyire is nehezemre esett – elővettem egy kisebb táskát, és bepakoltam néhány váltás ruhát. Nem nagyon tudtam, mire számíthatok apám lakásában, de semmiképpen nem akartam szállodába menni. Úgy döntöttem, hogy minden viszolygásom ellenére, kibírok pár napot a régi falak között. 

Csak amíg elintézem a temetést.

Másnap reggel indultam útnak. Nem, mintha lett volna más dolgom előző délután, de egész egyszerűen nem volt kedvem rohanni. Felbontottam néhány üveg bort is, és ködös tekintettel bámultam a tv-t. Nem emlékszem, mikor aludtam el, de amikor hajnalban felébredtem a fotelben, még nagyon sokáig éberen ültem a sötétben. 

Viktorra gondoltam.

Három év volt közöttünk, de míg én nehezen adtam a fejem bármilyen mozgásra, és inkább csak olvasgattam naphosszat, öcsém tele volt energiával. Futkározott, énekelt, és teli torokból nevetett, ha hozzávágtam valamit. Élettel töltötte meg a sötét budai lakást, ahova most indulni készültem.

Ahonnan húsz évvel ezelőtt, a nyolcadik születésnapja után eltűnt.

Azóta sem tudja senki, hogy mi történt. 

Nyár vége volt, de a levegő még éjszakára sem hűlt le. Aludni is alig tudtunk a fülledt szobában, inkább csak izzadtan forgolódtunk reggelig. Anyám nem engedte, hogy kinyissuk az ablakot, mert attól tartott, hogy az utcáról észreveszi valaki, és kirabolnak reggelre. Apám számtalanszor elmagyarázta neki, hogy hiába lakunk a földszinten, az épület udvarára nem lehet bejutni észrevétlenül a két méter magas drótkerítés miatt. Ráadásul a magas bokrok eltakarják az alsó lakást a kíváncsi tekintetek elől. Anyám hajthatatlan volt, de Viktor születésnapján olyan forróság volt, hogy végre nyitott ablaknál alhattunk. Viktor ágya közvetlenül az ablaknál volt, az enyém pedig a szoba másik sarkában. Aznap rosszul aludtam. Talán a csokitorta vagy a vacsorára evett sült kolbász volt romlott, de fájó hassal, félálomban hánykolódtam sokáig.

Nem tudom, Viktor mikor tűnt el, azt sem tudom, hogyan történt. 

Reggelre nem volt az ágyában. 

Emlékszem anyám őrült kiabálására, apám idegességére, a szomszédok kérdő tekintetére, a rendőrökre, és a sok kérdésre, amit nekem szegeztek. A feszült helyzet annyira összezavart, hogy már én sem tudtam, mi a valóság. Néha úgy gondoltam, láttam az éjszaka közepén Viktort kimászni az ablakon és felkapaszkodni az épület oldalára erősített antennakábelen, máskor biztos voltam benne, hogy a párkányra ülve kóbor macskává változott, de több napig azt is képzeltem, hogy egy fekete körmű, szárnyas árny ragadta el.

A következő három év idegtépő volt.

Anyám gyógyszereket evett és inni kezdett, apám pedig nem értette meg, hogy nem emlékszem semmire, legfeljebb gyermeki fantazmagóriáimat tudom neki elmondani. A veszekedések egyre hosszabbak és egyre durvábbak lettek. Amikor anyám meghalt, én sem bírtam tovább, egy győri, bentlakásos gimnáziumba jelentkeztem, és miután felvettek, még a nyári szünetekben sem mentem haza. Nem bírtam elviselni sem apámat, sem a sötét lakást. 

Menekülni akartam. 

—

Másnap dél körül értem Budapestre. Kínosan ügyeltem rá, hogy mindenhol betartsam a sebességhatárt, sőt, egyes helyeken kifejezetten lassan vezettem. Mintha ezzel is csak odázni akartam volna a megérkezést. A Déli pályaudvarnál jobbra fordultam a Németvölgyi útra, és néhány perc múlva behajtottam a Tamási Áron utcába. A XII. kerület ezen része kétarcú volt, a növényekkel teli hegyoldalban egymás mellett álltak a gazdagságot hirdető modern villák és a fél évszázados, lepusztult társasházak. Ahogy a keskeny út elkanyarodott, a szürke betontömbökből épült kétemeletes, lapostetős házra pillantottam. A kerítés rozsdásabb lett, az udvaron sorakozó bokrok elvadultak, sűrű, tüskés ágaik már fejmagasságban átlógtak a repedezett járda fölé. Az épület oldalán barna penészfoltok nyíltak, melyek még lehangoltabbá tették a környéket.

Kicsit távolabb, egy buszmegálló mögött parkoltam le és lassú léptekkel a ház felé indultam.

Megint eszembe jutott Viktor.

Amikor tíz évvel ezelőtt egy levágott kézfejet találtak az innen nem messze lévő Tündér lépcsőn, minden remény szertefoszlott. Hivatalos vizsgálat nem volt, de mindenki úgy vélte, a kézfej Viktorhoz tartozott. Persze senki nem tudott magyarázatot adni arra, hogy tíz évvel az eltűnése után hogyan kerülhetett a keze a szülői ház közelébe. A rendőrség később le is zárta az ügyet, ami azt jelentette, hogy fogalmunk sem volt, mi történt az öcsémmel. Apám innentől kezdve még jobban megszállottá vált. Levelekkel bombázott, hogy biztosan valamilyen eljárási hiba történt, és nem fogja feladni a keresést. Temetés nem volt, én pedig egy idő után nem bontottam fel a leveleket. 

A házhoz közeledve furcsa dologra lettem figyelmes. Fiatal nő közeledett sietve az utcán, egyik kezével a vállára vetett táskát szorította magához, a másikkal pedig egy kisfiú kezét fogta. A gyerek szinte futott, ahogy megpróbált lépést tartani vele. Kétség nem férhetett hozzá, hogy odatartottak, ahova én. Hirtelen egy alak lépett el az egyik szomszédos ház betonkerítése mellől, akit eddig észre sem vettem a zöld kúszónövények sokaságától. Bokáig érő, koszos szövetkabátot viselt, arcát hosszú, csapozott haj és torzonborz szakáll fedte. Egyenesen a nő és a gyermek felé indult, mozgásában volt valami fenyegető. Az a fajta hajléktalan lehetett, aki nem riad vissza az erőszaktól. Pár lépéssel a nő mögött termett, elkapta a gyerek szabadon lévő karját, és rángatni kezdte.

A nő sikoltását már nem vártam meg, nekilódultam, megkerültem néhány parkoló autót, és odafutottam. Az első rúgásom a férfi oldalát találta el. Kissé megtántorodott, de nem eresztette el a fiút. Gyors mozdulattal belevágtam a könyököm a mellkasa közepébe, és mikor hátraesett, kirúgtam a lábát. 

– Jól vannak? – fordultam lihegve a nőhöz, aki a fiút magához ölelve riadtan bólogatott. 

Lehajoltam a négykézlábra támaszkodó hajléktalanhoz, és alaposan szemügyre vettem. Vonásaiból ítélve legalább hatvan éves lehetett. Kabátja verítéktől és vizelettől bűzlött. Fonnyadt arcát mély árkok barázdálták, szemében téboly ült.

– Takarodj innen – mondtam neki határozottan.

Először nem szólt semmit, csak bámult rám kifejezéstelenül, aztán újból a fiú felé fordult.

– Felejtsd el! – csattantam fel. – Takarodj!

Lassan felegyenesedett, és hátrálni kezdett, majd hirtelen rám mutatott.

– Te! 

Felemeltem az öklömet, és fenyegető mozdulatot tettem, mire még hátrébb lépett.

– Te! – kiáltotta újból, és gyorsan megfordult, kacsázó léptekkel indult az egyik keresztutca felé.

Miután megbizonyosodtam, hogy a hajléktalan eltűnt, a nőre és a fiúra néztem.

– Elnézést a durvaságért. Nem gondoltam volna, hogy ezen a környéken ilyesmi előfordulhat.

Ez természetesen nem volt igaz. Ismét Viktorra gondoltam.

– El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok – felelte komolyan a nő, és megsimogatta a fiú fejét. A gyerek szemmel láthatóan meg volt rémülve. – Ez az alak napok óta követ minket, de most támadott meg először.

– Önök könnyű célpontot jelentenek. A fickó nyilván nem számított rá, hogy más is lesz a közelben – intettem fejemmel a társasház felé és bemutatkoztam.

A nő gyorsan kapcsolt.

– László fia? Nagyon sajnálom, ami az apjával történt – előrenyújtotta a kezét. – Fekete Mónika, mi lakunk az elsőn. Ő itt a fiam, Márk.

Most vettem csak észre, hogy a gyerek mennyire hasonlít az anyjára, mindkettőjüknek világos haja és kék szeme volt. 

Nem árultam el nekik, hogy nincs kulcsom sem a kapuhoz, sem apám lakásához. Úgy tettem, mintha több alkalommal jártam volna a házban az elmúlt években, csak nem találkoztunk. Hagytam, hogy a nő nyissa ki a kaput, közben pedig megtudtam, hogy nagyjából egy héttel ezelőtt látták először a hajléktalant. Egyszer csak megjelent, és a házzal szemben lévő járdára telepedett. Később azonban észrevették, hogy szinte egész nap a nyomukban jár. Megnyugtattam őket, hogy most már minden rendben lesz, és ha bármikor segítségre lenne szükségük, pár napig a házban leszek. A földszinti lakás ajtajánál a kulcscsomómat kezdtem babrálni, és megvártam, amíg felmennek a fényesre kopott, kemény lépcsőkön az első emeletre. Csak miután becsukódott az ajtajuk, vettem a bátorságot, hogy kifújjam magam. 

Meg voltam győződve róla, hogy a hajléktalan a fiút akarja. Ahogy megrántotta a gyerek karját, azonnal az jutott eszembe, hogy el akarja szakítani az anyjától. Megborzongtam a gondolattól, hogy akár Viktor esete is megismétlődhetett volna. 

Ugyanott.

Nagyot sóhajtottam, és ökölbe szorult a kezem. Nem hagyhattam, hogy még egy gyerek eltűnjön ebből a házból. Eldöntöttem, hogy ha még egyszer meglátom a fickót a környéken, kitaposom a belét. 

Nem kerülte el a figyelmemet, hogy a rozoga postaládákra ragasztott feliratok szerint a közös képviselőt még mindig Révésznek hívták. Révészék már akkor is idősnek számítottak, amikor gyerek voltam. A vékony, hajlott hátú Ágoston azonban kötelességtudóan minden reggel felseperte a lépcsőházat, amikor kellett, kitette a kukát. Úgy emlékeztem, alacsony termetű feleségével együtt tanárember volt korábban, és mindig szürke zakót viselt. Számításaim szerint mostanra már túl voltak mindketten a nyolcvanon, ezért kissé meg is lepődtem, hogy még mindig ők látják el a közös képviselői feladatokat. 

Lassan fellépkedtem a félhomályos, penészvirágokkal teli lépcsőházban a második emeletre, és megnyomtam Révészék ajtaja mellett a csengőt.

Ágoston nyitott ajtót. Inas testén kopott házikabát lógott, ősz haja még dús volt, de az arcára feszülő, szikkadt bőr láthatóvá tette a korát. Szemüvege alól, lehajtott fejjel nézett rám.

– Tamás? – a választ meg sem várva, beljebb lépett a lakásba. 

– Hogy vagy? – kérdezte különös tekintettel, mintha beteget látott volna. – Számítottunk rá, hogy jönni fogsz. 

Beinvitált az apró előszobába, ahonnan további két szoba nyílt ugyanúgy, mint minden emeleten. Jobbra sötét függöny fedte el az ajtónyílást, balra egy régi bútorokkal teli, dohos szagot árasztó nappaliba jutottunk, ahol Révészné állt. Irén barna köpenyt viselt, arcát erős alapozó fedte. Hosszú hajáról azonnal észrevettem, hogy paróka. Ha nem ilyen körülmények között találkoztam volna vele, bizonyára mulattatott volna, ahogy megpróbált küzdeni a korral.

– Szegény apád – mondta az idős asszony, miután leültettek egy kanapéra, és a férjével mindketten részvétüket fejezték ki. – Lehet tudni, mi történt pontosan?

– Szívroham – feleltem, és az jutott az eszembe, hogy még nem is beszéltem senkivel apám haláláról. – Ki hívta a mentőket? 

– Minden reggel lemegyek, hogy felhozzam az ételt, amit a futár ott hagy a kapura akasztva. – Ágoston mindig is tárgyilagos volt. – Apád a lakása küszöbén feküdt. Azonnal tudtam, hogy baj van.

Nem akartam, hogy folytassa. Alig negyedórája voltam a házban, de máris rosszul éreztem magam. Az ismerős, de mégis ismeretlennek tűnő udvarról, az épületről, a lépcsőkről minduntalan Viktor jutott eszembe. Nemcsak ő hiányzott, hanem az is, hogy valakivel beszéljek róla. Szomorúságot és fájdalmat éreztem amiatt, hogy apámat hosszú évekre kizártam az életemből, de ugyanakkor dühös is voltam rá. Őt okoltam a közöttünk kialakult helyzetért. 

Miután Révészék ideadták apám kulcsait, amiket a rendőrség távozását követően magukhoz vettek, elköszöntem tőlük. Az ajtóban jutott eszembe valami.

– Nem láttak egy gyanús alakot a környéken mostanában?

– A hajléktalanra gondolsz, ugye? – Ágoston megfontoltan bólintott. – Pár napja vettük észre. Elég félelmetes kinézete van. 

– Egyszer megpróbált bejönni a kapun – mondta Irénke felháborodva. – Legközelebb hívni fogjuk a rendőrséget.

—

Ahogy beléptem apám lakásába, megrohantak az emlékek. A kis konyhában elköltött vasárnapi ebédek, az önfeledt társasjátékozás Viktorral, anyám nevetése, miközben kergetőztünk a pici szobákban, apám jókedvű dörmögése, amikor lefekvés előtt nyitott ablaknál hallgattuk, ahogy a ház lapos tetején kurrogó galambok csapkodnak a szárnyaikkal. 

Anyám, apám, Viktor.

Mára mind halottak. 

Lassan körbejártam a lakást. Apám nem vásárolt új bútorokat, mióta elköltöztem, a több, mint húsz éves berendezés megfakult, és megviseltté vált az eltelt idő alatt. A falakból penészszag áradt, a tapéta néhány helyen levált, a fürdőszobában a csempék megsárgultak. Némiképp idegennek éreztem magam, eleinte nem is nagyon nyúltam semmihez. Kinyitogattam a szekrényeket, kihúzgáltam a fiókokat, mintha keresnék valamit, de valójában csak az időt húztam, mielőtt beléptem volna a gyerekszobába. Talán egy óra is eltelhetett, amíg mindent szemügyre vettem a nagyobb helyiségben, amit apám láthatóan nappalinak alakított ki. A középre helyezett dohányzóasztalon újságok, szórólapok hevertek, a sarokban lévő tv készülékkel szemben elnyűtt fotel állt. Apám nem vitte túlzásba a takarítást sem, majdnem mindenhol ujjnyi vastag porréteg rakódott le. Mintha ezt a szobát nem is használta volna.

Egy idő után feladtam a magammal vívott harcot, és óvatosan lenyomtam a másik szobába vezető ajtó kilincsét. Gyerekkorunkban Viktor kedvenc játéka volt, hogy egy kisebb tárgyat a kilincsre akasztott belülről, és amikor a szüleink benyitottak az a lábuk elé esett. Anyám minden esetben eljátszotta, hogy meglepődik, és tettetett csodálkozással kérdezte meg mindig, hogy kerülhetett a kilincsre egy plüssmaci vagy egy matchbox, miközben Viktor gurgulázva nevetett a földön fekve. 

Ezúttal nem volt semmi a kilincsre akasztva belülről, de a szoba sem volt a régi. Nem csoda, hogy apám alig használta a nappalit, ideje nagy részét itt töltötte a mi régi gyerekszobánkban. A helyiségben egy íróasztal és egy szék kivételével nem voltak bútorok. A falakra egészen a mennyezetig mindenütt eltűnt gyerekekről szóló újságkivágások, jegyzetek, fényképek voltak ragasztva, melyek közül néhány spárgával vagy filccel össze is volt kötve. A szoba padlóján mindenfelé halomba rakott újságok és iskolai évkönyvek tornyosultak kisebb szemétkupacok között. Ételmaradékok, lyukas zoknik, levetett ingek, széttépett papírdobozok hevertek a földön, az egyik sarokban felfedeztem gyermekkorom kedvenc könyvének, a Pinokkió kalandjainak egy agyonolvasott példányát. Az íróasztalon hatalmas Budapest térkép volt kiterítve, amelyen színes karikák, satírozások jelöltek valamit. 

Apám minden energiáját egyetlen dologra összpontosította.

Meg akarta találni Viktort. 

Az első pillanatban sokkolt a felismerés, hogy apám ennyire megszállott lett az évek alatt. Amikor körbenéztem a szobában, biztos voltam benne, hogy elméje a hosszú évek alatt megbomlott. Még jobban sajnáltam, hogy eltaszítottam magamtól, és nem segítettem neki feldolgozni a történteket. Akkor talán más élete lett volna. 

Talán, ha több időt töltünk együtt, nem válik Viktor eltűnésének rabjává. Úgy éreztem, az érzelmeim hullámvasútra ültetnek. Pár órával ezelőtt még apámat okoltam a kapcsolatunk megromlásáért, most viszont sajnáltam őt, és megvetettem magam, amiért nem ismertem fel, hogy milyen mély lelki válságon ment keresztül. 

Először úgy döntöttem, leszedek mindent a falakról, de ahogy önkéntelenül is elolvastam néhány papírt, felébredt a kíváncsiságom. Áttanulmányoztam a néhány szavas jegyzeteket, végiglapoztam az újságokat, és lassan megértettem az apámban lezajló változásokat. Az első években meg volt róla győződve, hogy Viktor elszökött, ezért lehetséges útvonalakat, valamint olyan helyeket keresett, ahol láthatták. Amikor nem járt eredménnyel, kapcsolatba lépett az összes szervezettel, ahol az elkódorgott gyerekek kiköthetnek. Azonban miután megtalálták Viktor levágott kézfejét, apámban megtört valami. Egy ideig tévedésnek vélte a dolgot, aztán az a gondolat erősödött meg benne, hogy öcsémet elrabolták. A teleírt jegyzetfüzetek alapján arra következtettem, hogy az utolsó években feladta a holttest megtalálására irányuló kutatásait, és inkább azt próbálta felderíteni, hogyan juthatott be idegen a lakásba. A rendőrségi nyomozás aktáiból kimásolt részletek szerint a ház utcára nyíló kapuja és a lakásunk ajtaja is zárva volt. Éreztem apám őrületét az általa írt sorokban, ahogy egyre vadabb és vadabb teóriákat állított fel szervkereskedőkről, gyermekmaffiáról, és mindenféle hasonlóról. Egy egész füzetet szentelt az utca végén élő különös testvérpárnak, akiket néhány éve pedofília gyanúja miatt vittek el a rendőrök, majd miután bizonyíték hiányában kiengedték őket, módszeresen áthúzott minden egyes leírt szót. Egyre több eltépett és összefirkált oldal került a kezembe, míg a végén úgy döntöttem, befejezem az olvasást.

Elegem lett.

Hirtelen torkig lettem az egésszel. Szánalmat éreztem apám iránt. Viktor eltűnése annyira megsebezte, hogy haláláig megpróbálta megérteni, mi történhetett. Egy egész életet pazarolt a rögeszméjére. 

Itt volt az idő véget vetni ennek.

Lassú léptekkel kimentem a kocsiba, hogy behozzam a táskámat. Észre sem vettem, hogy időközben beesteledett. A nap már lement, de az utcai lámpák még nem világítottak, jól esett a kicsit hűvösebb levegő. 

Már majdnem visszaértem a kapuhoz, amikor a szemem sarkából észrevettem, hogy a buszmegállóban ül valaki. A sötét árnyban azonnal felismertem a délutáni hajléktalant. Előre-hátra imbolyogott, és sziszegve meredt a házra. Ahogy rákiáltottam, felpattant, és pillanatok alatt eltűnt az egyre sűrűsödő esti félhomályban.

Idegesített a fickó. Biztos voltam benne, hogy csak az alkalomra várt, hogy betörjön a házba. Az a gondolat, hogy a kisfiút akarja elrabolni, egyre erősebben motoszkált fejemben. Talán apám vad elméleteinek hatására, de arra gondoltam, hogy akár Viktort is elvihette egy ilyen hajléktalan. Átmászott a kerítésen, és a kinyitott ablakon benyúlt érte. Megverte és megerőszakolta, utána meg eladta valami bandának két doboz cigiért.

Mire visszaértem a lakásba, úgy éreztem, a szívem majd kiugrik a helyéről. Elhatároztam, hogy legközelebb nem riasztom el, hanem megpróbálom elkapni, és kiverem belőle az igazságot. Akármennyire is izgatott lettem, tudtam, hogy pihennem kell. A napi események sokat kivettek belőlem, egészen kimerültem. Elővettem néhány dobozos sört a táskámból, és apám nappalijában telepedtem le. Úgy döntöttem, a tv előtti fotelben fogok aludni. Holnap majd összepakolok, hívok egy takarítót és egy ingatlanost, aztán megszervezem a temetést. 

Felkapcsoltam a halvány fényű villanyt, és felbontottam a második sört is.

Lehet, nincs is szükség temetésre, hiszen csak én mennék el. Elég lesz, ha elhamvasztják.

Az alkohol hatására jóleső fáradtság kúszott szét tagjaimon, letelepedtem a fotelbe, és elkezdtem bámulni a tv-t. Talán tíz perc sem telhetett el, amikor észrevettem, hogy egy papírlapon ülök. Kibányásztam magam alól, és megpróbáltam értelmezni apám betűit, melyeket legalább harmincszor aláhúzott, és vastag vonalakkal bekeretezett. 

Madárürülék?

Tető!

Nem emlékszik!

Fogalmam sem volt, mire akart utalni ezzel, de éreztem, hogy ennek is köze van a másik szobában lévő anyaghoz. Valahogy összefüggött Viktorral, de mivel az agyam elsőre nem talált összefüggést, többé nem engedelmeskedett. A földre ejtettem a papírt, és tompa tekintettel nyomogattam tovább a távirányítót.

—

Az éjszaka közepén ébredtem fel. Fejem zúgott, tagjaim pedig sajogtak a kényelmetlen foteltől. Rossz érzésem támadt, nem voltam biztos benne, hogy amikor bejöttem, bezártam-e a kaput. Előkerestem apám kulcscsomóját, és kibotorkáltam a sötétbe. Az udvaron nem volt világítás, az utcai lámpák fénye is alig szűrődött be idáig. Ahogy a lépcsőház ajtaja becsukódott mögöttem, hallottam, hogy a zajra a galambok a tetőn kurrogni kezdenek, egyikük talán fel is röppent. A betonlapokból rakott járdán a kapu felé indultam, és szinte azonnal megmerevedtem. A rácsok túloldalán a hajléktalan állt. Egyik karjával benyúlt a drótkerítésen, és a kilincs körül matatott. Hálát adtam az égnek, hogy bizonytalanságom ellenére mégis bezártam a kaput, és megpróbáltam további neszezés nélkül a közelébe jutni. Izmaimat megfeszítettem, és arra készültem, hogy először ütök, és csak utána kérdezek. 

Félúton járhattam, mikor észrevett. 

Nem láttam jól a sötétben, ezért belerúgtam egy kőbe. Éppen belemélyesztette egyik lábát a kaput körülvevő bokrokba és onnan próbált meg felkapaszkodni, de a kő guruló hangjára azonnal rám nézett, és meg mertem volna esküdni rá, hogy elmosolyodott. Visszaugrott a kapu elé, és a házra mutatott. 

– A gyerek! – kiáltotta síri hangon. 

Az adrenalin ekkor önthette el az agyam teljesen. Két nappal ezelőtt még nyugodtan éltem az életem Győrben, most pedig az éjszaka közepén egy sötét budai kertkapunál kell megharcolnom egy erőszakos hajléktalannal.

– A gyerek! – üvöltötte ismét.

– Mit akarsz attól a gyerektől? – felkaptam egy nagyobb husángra emlékeztető fadarabot a földről, és a kapuhoz rohantam. Hatalmasat vágtam a kerítésre belülről. – Mi?

Meg sem vártam a választ püfölni kezdtem a kapu rácsát, és magam sem tudom, miért, talán a sör hatására, ordítani kezdtem.

– Hova vitted Viktort, rohadék? Hova vitted?

Mire izmaim elfáradtak, és abbahagytam, nem volt ott. Egyedül álltam izzadó, vörös fejjel a kapunál. Eldobtam a botot, és visszatámolyogtam a lakásba. Szemem előtt fekete karikák ugráltak, amikor levetettem magam a fotelbe. Űzött vadként, ugráló tekintettel néztem körbe. A hat sörös doboz mellett egy üres borosüveg, és egy félig teli pálinkás üveg is állt az asztalon. Ezek szerint többet ittam a kelleténél. Emlékeztem, hogy a konyhában láttam alkoholt, de arra nem, hogy mikor hoztam be az üvegeket. Arra pedig végképp nem, hogy ittam is belőlük. Szörnyű gyanú ébredt bennem, ahogy remegő kezemmel megsimítottam a hajam. Lehet, hogy megint túlzásba vittem a piálást.

Nem voltam biztos benne, hogy a hajléktalan tényleg ott volt a kapunál az imént. 

—

Másnap reggel megpróbáltam összeszedni magam. Tudtam, hogy beszélnem kell a szomszédokkal, mert – bár nem mutatkoztak tegnap éjjel – biztosan hallották az ordításaimat, és ez mindenképpen magyarázatra szorult. Letusoltam, felvettem egy pólót és egy farmert, ettem az apám konyhájában talált száraz kenyérből egy keveset, aztán felmentem az első emeletre és becsengettem. Nem tudom, honnan tudta, mire készülök, de ebben a pillanatban Ágoston is megjelent kopott házikabátjában a fenti lépcsőfordulóban, és kérdő tekintettel nézett rám. Megvártam, amíg Fekete Mónika kinyitja az ajtót, és röviden vázoltam nekik, hogy tegnap éjjel a hajléktalan megpróbált bemászni az udvarra, és kénytelen voltam kisebb üvöltések kíséretében elüldözni. 

– Mit akar ez az ember? – kérdezte Ágoston, aki a történet végére lejjebb jött a lépcsőn. 

– Az biztos, hogy a szép szó nem használ – mondtam szárazon.

– Hívjunk rendőrt? 

– Nem – ráztam meg a fejem. – Egyelőre a rendőrség sem tudna semmit csinálni. De, ha bejön a kapun, már védekezhetünk. 

– Azt akarja mondani, hogy engedjük be? – a nő döbbentem meredt rám.

– Csak hagyjuk nyitva a kaput éjszakára. A többit elintézem én.

Magam sem tudom, hogy jutott eszembe az ötlet. Ha a fickó nem jön többet, mindenki megnyugodhat, ha viszont tényleg be akar jönni, a bokrok között fogom várni. Akkor pedig nem fog tudni elmenekülni.

Nagy nehezen, de beleegyeztek. A nő ugyan elég ideges lett, de biztosítottam arról, hogy sem neki, sem a fiának nem eshet bántódása. Ágoston valami olyasmit mormogott, hogy jobban örülne, ha bejelentenénk az esetet, de aztán csak annyit mondott, hogy ha szükségem lesz rá éjszaka, kopogjak. Mielőtt felment volna a másodikra, megkérdeztem tőle, hogy ki tudok-e menni a tetőre valahogy, mire felvonta szemöldökét.

– Apád is ezt kérdezte a múlt héten – mikor nem reagáltam semmit, folytatta. – Ugyanazt tudom mondani neked is. Odaadom a kulcsot, de én nem megyek fel. Öreg vagyok ehhez.

– Mikor volt fenn apám?

– Két alkalommal. Egyszer múlt hét pénteken, aztán pedig a halála előtti éjjel. 

—

A második emeletről apró padlásajtó nyílt a tetőre, melynek aljához leereszthető létrát erősítettek. Ágoston megvárta, amíg a lelógó zsinór segítségével lehúzom a létrát, aztán eltűnt a lakásában. Felmásztam a padlásajtóig, elfordítottam a kulcsot a zárban, és felnyomtam az ajtót. Nem igazán tudtam, mire számíthatok, de apám jegyzete nem hagyott nyugodni. Talán mégis talált valamit, ami Viktorhoz vezette.

Csalódnom kellett, mert a tetőn nem volt semmi.

Néhány centis betonperem szegélyezett megfakult kátránylapokat. Kimásztam, és körbejártam az egészet, de semmit nem találtam. Nemhogy Viktor nyomát, de még egy falevelet sem.

Egy kis ideig álltam a hát tetején a hideg napsütésben és eszembe jutott, hogy amikor Viktor néha arról mesélt, hogy szerinte a tetőről egy nagy ugrással át lehet jutni a szomszédos épület melletti fenyőfára, ahonnan átjáró nyílt a Játékok földjére, ahova Pinokkió is tartott. Persze ez lehetetlen volt, még akkor is, ha annak idején átlógott néhány vastagabb ág az udvarunkra.

A nap további része gyorsan eltelt. 

Elugrottam a közeli bevásárlóközpontba, fagyasztott pizzát, néhány kiflit, dobozos sört, és sötét zsákokat vettem. A lakásban módszeresen letépkedtem a szoba faláról az összes papírt, és a földön halomban álló újságokkal együtt a zsákokba pakoltam. A szemetet és a hűtőben lévő romlott ételeket kihordtam a kukába. 

Az ingatlanos délre jött, gyors, avatott tekintettel mérte fel a lakást, csinált egy tucat fényképet, aztán aláírtuk a megbízási szerződést. Ha szerencsém van, mire a hagyatékból az én nevemre kerül a lakás, már meg is lesz a vevő. 

A takarító lemondta, ezért volt időm telefonálni a kórházba, ahol ajánlottak egy temetkezési vállalkozót. Amikor a vonal túlsó végén a patológus megkérdezte, mikor megyek be apámhoz, csak motyogtam valamit. Az igazat megvallva, nem tudtam eldönteni, akarom-e látni. Mikor Győrből elindultam, azt gondoltam, jobb lesz, ha a húsz évvel ezelőtti apám marad meg emlékeimben, de az elmúlt éjszaka úgy éreztem közelebb kerültünk egymáshoz. 

Szerencsére a temetkezési vállalkozó nem volt messze, így hamar odaértem. A halk hangú, fiatal férfi minden kérdésemre udvariasan mosolygott, és nem akart lebeszélni a hamvasztásról sem. Megállapodtam vele, hogy mindent elintéz helyettem, és telefonál, ha jöhetek az apám hamvait tartalmazó urnáért.

Úgy döntöttem, mégsem akarom látni az öreget. 

Majdnem este lett, mire újra a házhoz értem. Kicsit járkáltam az utcán, elmentem a buszmegállóig kétszer, majd várakoztam tíz percet a kerítésre kúszó növények alatt, mielőtt bementem. Bekopogtam mindkét szomszédhoz, és az ajtón át szóltam nekik, hogy nyitva hagytam a kaput, majd megettem egy kiflit, és ittam rá egy sört. Mire végeztem, bealkonyodott. 

Azt terveztem, hogy csak akkor megyek ki az udvarra, ha teljesen besötétedik, így ha a hajléktalan esetleg szemmel tartja a házat, akkor sem vesz majd észre. Miután kiosonok, a kerítés mellett fogok várakozni. Csak akkor lendülök akcióba, ha a fickó bejön a kapun, és a hátába kerülök.

Izgatott lettem, és Viktorra gondoltam. Nemes dolognak tartottam megvédeni a házat egy agresszív betolakodótól, de úgy éreztem, hogy elsősorban érte teszem. Itt volt az ideje, hogy tettekkel is adózzak emlékének. Éreztem, ahogy a szívem kalapálni kezd a mellkasomban, és kimentem a konyhába, hogy apám pálinkájával megnyugtassam magam.

—

A fotelben tértem magamhoz. A fejem zúgott, látásom homályos volt. Döbbentem fedeztem fel magam körül az üres üvegeket és az összegyűrt sörösdobozokat. Jeges rémület rántotta össze a gyomrom, ahogy az órámra pillantottam.

Hat perc múlva fél tizenkettő.

Elaludtam, a kapu pedig nyitva maradt. Átkozni kezdtem magam, és nagy nehezen talpra vergődtem. A fürdőszobában hideg vizet engedtem a fejemre, és jócskán kortyoltam is belőle. 

Talán nem késtem el.

Már a kis előszobában jártam, mikor meghallottam a kaparászást. 

Az ajtót kaparta valaki a lépcsőház felől. 

Óvatosan beleléptem a cipőmbe, és a kezembe vettem azt a vascsövet, amit még a kocsimból hoztam be délután. Egy-két percig várakoztam a sötét lakásban, de nem történt semmi. Verítékezni kezdtem, szívem immár a fülemben dobolt, hirtelen száguldani kezdett az adrenalin az ereimben. Nem vártam tovább.

Üvöltve kivágtam az ajtót, és kiugrottam a folyósóra. Látszólag minden nyugodt volt, de tudtam, hogy a hajléktalan már bejutott a lépcsőházba. Két kézre fogtam a vascsövet, és felrohantam az első emeletre. Fekete Mónika lakásának az ajtaja nyitva volt, bentről neszezés hallatszódott. Nagyot kiáltottam és berontottam. A hajléktalan a félhomályos gyerekszoba közepén állt, és megpróbálta kirángatni a fiút az ágyából. A vascsővel sípcsonton vágtam, mire azonnal összerogyott. Hörögve megpróbált felállni, de még egyszer megütöttem. Annyira elhatalmasodott rajtam a düh, hogy szinte azt sem tudtam, mit csinálok. Csak az járt a fejemben, hogy miattam tudott bejutni. 

Ott kellett volna várnom a kapunál.

Nem foglalkoztam a sikoltozva berohanó anyával, és a rémülettől megmerevedett gyerekkel, kihúztam az addigra már vért köpő fickót a lakás elé, és lelöktem a lépcsőn. A második ütésem valószínűleg a fejét érte, ezért is volt véres a szája, de az igazi rombolást a repedezett lépcsők széle okozta. 

Mire a hajléktalan teste apám lakása ajtaja elé ért, már halott volt. 

Lassú léptekkel, tébolyult tekintettel mentem le mellé.

A hátán feküdt, lábai az első lépcsőkön maradtak, hosszú szövetkabátja szétnyílt a teste előtt. Nyaka furcsa szögben állt, zsírtól fénylő, gubancos haja alatt fekete vérfolt növekedett. Halott volt, de nem éreztem magam vétkesnek a halálában. 

Azt kapta, amit megérdemelt. 

Ahogy jobban megnéztem, meglepődve vettem észre, hogy nem is olyan öreg, amilyennek gondoltam. Bár vonásai, és őszes haja alapján korábban azt hittem, elmúlt már hatvan, holtában a barázdák kisimultak, és most inkább olyan harminc körülinek saccoltam, akit nem kímélt az élet. Valószínűleg egész életében az utcán élt.

Hirtelen fémes csillogásra lettem figyelmes. Közvetlenül az ajtó előtt a földön egy szürke markolatú vadásztőr feküdt, melyre valaki egy spárgát kötött a végén hurokkal. 

Mintha fel lett volna akasztva valahova. 

Rettenetes érzésem támadt, ahogy eszembe jutott a kaparászás ajtón. A fickó vélhetően felakasztotta a tőrt a kilincsre.

Lehunytam a szemem, de a vér már tombolva dübörgött az agyamban. 

Ugye nem … 

Egész testemben remegve guggoltam le a fickó mellé, és megvizsgáltam újra az arcát. Ismerősnek tűnt, de agyam még mindig nem akarta elfogadni, amit lát. Rettegve, izzadva, eszelősen kutattam át a ruháját. Nem találtam semmit, de amikor ujjaim a bal karjára erősített hideg műanyaghoz értek, pattanásig feszült idegeim nem bírták tovább. 

– Ne! – suttogtam eszelősen egyre gyorsabban. – Nem lehet! Nem lehet!

Kezemben a műkézzel még akkor is zokogtam, amikor a rendőrök megérkeztek.

—

Három napig ültem a sötétben, mire össze tudtam szedni magam. 

A rendőrség azonosította Viktort, de arra nem tudtak választ adni, hol volt húsz évig és miért éppen most került elő. 

Nem tudtam racionális magyarázatot adni a történtekre, hiszen fogalmam sem volt arról, hogy Viktor mit akart. Ahogy újra végiggondoltam az eseményeket, megborzongtam. 

Miért nem szólt? Miért nem mondott valamit? Mit akart attól a gyerektől? 

Különös ürességet éreztem, amely miatt iszonyodtam magamtól. 

Talán minden másként alakult volna, ha nem iszok annyit. Fájdalmas volt húsz év után látni a testvéremet. Még fájdalmasabb volt a tudat, hogy megöltem. 

Milyen ember öli meg a saját öccsét?

Tudtam, hogy a gyilkosság egész életemben kísérteni fog, még akkor is, ha abban a pillanatban nem tudtam, hogy Viktor az.

Még szerencse, hogy apám nem érte meg ezt.

A negyedik nap reggelén úgy döntöttem, visszamegyek Győrbe. Nem volt több dolgom itt, és a meg akartam szabadulni a lakástól. Úgy éreztem, végtelen szenvedést sugároz a fejembe. A rendőrség pár nap alatt lezárta az ügyet, a lakók vallomása alapján egyértelműen önvédelemből cselekedtem, így jogi következményekre sem számíthattam. Nem volt értelme maradnom.

Összeszedtem a ruháim egy részét, bepakoltam a táskába és kiléptem a folyósóra. A lépcsőkön sötétlő foltok láttán ideges lettem, minél hamarabb be akartam zárni az ajtót. Ahogy a zsebembe nyúltam, Viktor vadásztőre mellett kezembe akadt a tetőre vezető ajtó kulcsa. 

Azóta nem is beszéltem Révészékkel. 

Felsóhajtottam, letettem a földre a táskámat, és fölgyalogoltam a másodikra.