Szabó Béla halála

(Keselyű novella)

Somoskőújfalu, 1964 augusztus

Lovas János egy zsebkendőt húzott elő zubbonyából, és reszkető kézzel megtörölte a homlokát. Sápadt volt, és majdnem kihányta a szájába toluló epét, de erőt vett magán. A körzeti megbízott nem veheti észre, hogy rosszullét kerülgeti. Nem azért küldték ide a megyéről, hogy megszégyenüljön.

Úgy tett, mintha mindig is ezt csinálta volna, és leguggolt a holttest mellé. A lemeztelenített férfi húsz év körüli lehetett. Szemei az égre meredtek, borzas haja földdel és levelekkel volt tele. 

Mintha a földön húzták volna idáig. 

Lovas arra gondolt, hogy az áldozatot vélhetően valahol máshol ölték meg, aztán pedig a lábainál fogva idevonszolták a falu melletti ligetbe. 

A szívét és nyelvét viszont itt vágták ki. 

A vér hiánya, a cakkos szélű sebek, és a kitüremkedő, rózsaszín hús arra utalt, hogy a keringés már rég leállt, amikor felhasították a testet. 

– A cigányok voltak – köpött egyet a körzeti megbízott. Alacsony, hordóhasú fickó volt vastag karokkal és krumpliorral. – Újfalu másik végében tanyáznak. 

– Zsiga! – kiáltott oda Lovas az egyik fa mögött térdelő társának. – Jöjjön ide!

A tányérsapkát viselő fiatal férfi feltápászkodott, és száját törölgetve közelebb botorkált. Lovas megcsóválta a fejét. Az egy dolog, hogy ő sem szokott hozzá ilyen látványhoz, de az nem járja, hogy egy gyengegyomrú újoncot akasztanak a nyakába.

– Miből gondolja, hogy cigány az elkövető? – kérdezte a körzeti megbízottat.

– Kivették a szívét, elvtárs. Meg a nyelvét is.

– Cigánymágia – bólintott a bajszos favágó, aki eddig némán álldogált a tisztás szélén. Lovas emlékezett rá, hogy ő találta meg a hullát.

– És ezek itt? – mutatott Lovas az áldozat köré szórt színes papírokra. Volt köztük pénz, tollal telefirkált papírfecni, és számtalan lap a magyar kártyából.

– Az öregasszony jövendőmondó – köpött megint a körzeti megbízott. – Az szokott kártyából jósolni.

– Felismerik az áldozatot?

– Nem kár érte – mondta a favágó lassan, és tömpe ujjával megbökte a homlokát takaró bőrsapkát. – A rosszéletű Szabó Béla az.

Lovas felegyenesedett, és távolabb lépett a holttesttől. Amikor pár órával korábban recsegni kezdett a tarjáni kapitányságon az URH-készülék, még nem gondolta, hogy búcsút mondhat a mai napnak, és valószínűleg a következő jópárnak is. A körzeti megbízott nem részletezte, hogy pontosan mi történt, csak annyit közölt, hogy valakit megöltek. A kapitány küldhetett volna mást is, de mivel a múltkor megjegyzést tett a túlórák vezetésére, nem alakulhatott másképp. Az már külön hab a tortán, hogy a tejfelesszájú Zolnaival kellett jönnie. 

Nem ezt érdemli az ember nyolc év szolgálat után. 

Miközben járkálni kezdett a tisztáson, eszébe jutott, hogy talán másképp alakulhatott volna, ha ’56 után nem áll be rendőrnek. Kézenfekvő megoldás volt elbújni az államhatalom soraiban. Félt a megtorlástól, és egy budapesti matematikatanár nem sok jóra számíthatott, ha az iskola, amelyikben tanított, az ellenforradalmárok egyik raktárává vált. Nem kellett messzire mennie, vidéken nem kérdeztek sokat. Szerencsére az állambiztonság a nagy zűrzavarban nem tudta ellenőrizni, hogy mikor költözött el a fővárosból, és ő következetesen ragaszkodott a szeptemberhez. 

– Mit gondolsz, Zsiga? – kérdezte a társától, és újra szemügyre vette a hullát. Valószínűleg kicsalták az erdőbe, leütötték hátulról, aztán pedig embertelenül megcsonkították. Lovas elhúzta a száját, valami nem stimmel itt.

Kocka alakú, szürke ponyvás, apró teherautó jelent meg az erdei úton, majd megállt a tisztást övező fák mellett. A kormány mögül nyúlánk fiú ugrott a vezetőfülkéből a fűbe, véznább társa a másik oldalon szállt ki. 

– Az önkéntesek – mondta a körzeti megbízott, és karjával intett a két suhancnak, hogy jöjjenek közelebb. 

– Milyen önkéntesek? – Lovas megigazította a zubbonyára húzott rendőrségi karszalagot. 

– Ott vannak még? – a körzeti megbízott hangjába türelmetlenség vegyült.

– A bazaltbánya melletti dombon – bólintott a nyúlánk fiú, és a nyomozókra nézett. Tekintete különös volt, és Lovas meg mert volna esküdni rá, hogy mondani akar valamit. De aztán nem szólt, csak tovább méregette a nyomozókat. 

– Ugye, tudja, elvtárs, hogy itt én adom ki a parancsokat? – kérdezte Lovas csendesen a körzeti megbízottat. Az elmúlt nyolc évben egész jól megtanulta megfenyegetni az embereket. Magának sem merte bevallani, de az utóbbi időben egyre inkább élvezte.

– Kóbor cigányok, elvtárs – a körzeti megbízott hangja rekedt volt, arca elvörösödött.

– Nincsenek már olyanok, hogy kóbor cigányok.

– Fekete igazolványuk van, elvtárs. Évek óta erre rontják a levegőt. 

– Mostantól azt csinálja, amit mondok – Lovas továbbra is halkan beszélt. Szavai azonban nem tűrtek ellentmondást. – Kezdje azzal, hogy felírja az összes tizenhat és hetven év közötti férfi nevét egy listára, akik tegnap Somoskőújfalun voltak. Megértette?

Lovas nem törődött tovább a körzeti megbízottal. Megvárta, amíg Zolnai csinál néhány képet az áldozatról, és összeszedi a köré szórt papírokat, majd a helyszínre érkező halottkémmel is váltott néhány szót. Biztos volt benne, hogy a gyilkos férfi. Amellett, hogy ilyen szintű brutalitásra nő nem lehetett képes, Lovas tudta, hogy testi erő is szükséges a megmerevedő test felvágásához. Nem zárta ki, hogy a tettes a cigányok között lapul, de rendes nyomozást akart, amelyben a bizonyítékok mutatják meg a gyilkost, nem pedig egy vádló ujj.

Délután lett, mire a helyszínen végeztek. A körzeti megbízott irodáját a csehszlovák határtól százötven méterre, egy téglából épített parasztházban alakították ki. 

– Miért mondta a favágó, hogy az áldozat rosszéletű volt?

Lovas a helyiség közepére húzta a dohányzóasztalt, egymás mellé pakolta az áldozat körül talált színes papírokat, és alaposan szemügyre vette őket. Hét lap volt a magyar kártyából, kettő tízforintos bankjegy, egy papírfecni, amire ceruzával valaki azt írta „Yost”, és egy kisebb kartonkártya, amire írógéppel írtak egy idézetet „Vétkesek közt cinkos, aki néma”.

– Béla tavaly jött a faluba – mondta a körzeti megbízott. – A nagynénje fogadta be, de nem bírt nyugodni. Hiába volt bejelentve az erdészetbe, mindig hiányzott. Dorbézolt a kocsmában, és a rossz nyelvek szerint a nagynénje egy idő után nem csak a nagynénje volt.

– Volt valami összetűzése a cigányokkal? 

A körzeti megbízott sandán a nyomozóra pillantott.

– Azt gyanítottam, hogy lopott holmival kereskedik a határon.

Lovas töprengve lépett a ház udvarára vezető ajtóhoz. A kertben az önkéntesek sakkoztak egy faasztalnál. A körzeti megbízott nagy nehezen kinyögte, hogy a két suhanc a salgótarjáni Acélárugyár betanított munkása, akik a gyár és rendőrség együttműködésének következtében pár hónapig a körzeti megbízott munkáját segítették. Az ilyen feladatokra mindig szívesen jelentkeztek a fiatalok, mivel hivatalos keretek között ruházhatták meg a csavargókat és munkakerülőket. 

– Úgy tűnt, mintha akartál volna mondani valamit az erdőben – lépett közelebb Lovas, és a nyúlánk fiúra nézett. Nem volt valami jó sakkjátékos, de amennyire meg tudta ítélni a sötét bábukat vezető másik állt nyerésre.

– Nem, elvtárs – a suhanc megrázta a fejét. – Csak nem láttam még ilyen halottat.

– Milyeneket láttál?

– Maga biztosan több ilyennel találkozott már.

Lovast határozattan zavarta valami a fiúban. Volt benne valami nyugtalanító. Amikor néhány felső tagozatossal Molotov-koktélokat dobtak egy orosz tankra a Corvin-köz háta mögött, akkor látott valami hasonlót. Amikor ölni készültek.

Eszébe jutott valami.

– Ismered Babits verseit?

– Nem a művész, hanem a mű számít, elvtárs.

Lovas nem tudta hova tenni a választ, de hirtelen újra megjelent előtte a tisztáson fekvő holttest. A meztelen, felvágott mellkas, a kihasított, vöröses szív és nyelv, a körbe szórt színes kártyák. Mintha valaki szándékosan rendezte volna így a helyszínt. Mintha az egész egy előre megtervezett, iszonytató műalkotás lett volna. 

Lovas elborzadt. Miféle ember tenne ilyet?

A ház egyik szobájában szállásolták el magukat Zolnaival. Estére járt az idő, amikor valaki megzörgette az ajtót. 

– Nem úgy gondoltam, János – suttogta a körzeti megbízott a sötét nyílásban, amikor Lovas kinyitotta az ajtót. Pálinkaszag terjengett körülötte. – Tudja, ott a tisztáson. 

– Maga csak írja össze azt a listát, elvtárs. 

Alig múlt el reggel nyolc óra, mikor a szolgálati Volga megállt Szabó Ilona háza előtt. A vakolatlan épület egy dombon állt a vasútállomás fölött. A macskaköves udvart gaz verte fel, a kerti csaphoz rozsdás lábast támasztottak. 

– Miért vágta ki a nyelvét is? – Zolnait láthatóan nagyon felkavarta a holttest látványa.

Lovas nem válaszolt, arra gondolt, hogy a gyilkos ezzel arra utalhatott, hogy Szabó Béla nem jártathatja a száját többé, de fogalma sem volt, miről vagy kiről nem beszélhet. Intett a körzeti megbízottnak, aki becsengetett. Magas, csontos asszony jött eléjük, legalább negyvenéves lehetett. Arca és homloka horzsolásokkal volt tele. 

– Meghalt, ugye? – kérdezte, miután a nyomozók leültek a szegényes nappaliban. 

– Meg – bólintott a körzeti megbízott. Lovas figyelmét nem kerülte el, hogy a nő keze enyhén remegni kezdett. Összeszorította a száját és egy sötét, vitrines szekrényhez lépett, ahonnan cigarettát vett elő. Nyelt egyet, aztán rágyújtott.

– Miért jöttek hárman? – kérdezte, miután könnyes szemmel kifújta a füstöt.

– Mikor láttad utoljára? – hajolt előre körzeti megbízott az apró széken.

Ilona tekintete elfelhősödött. Lovas biztos volt benne, hogy megértette jövetelük valódi célját.

– Azt hiszik, én tettem?

– Hogyan keletkeztek a sérülések az arcán, elvtársnő? – Lovas elérkezettnek látta az időt a keményebb kérdésekre. Az elmúlt nyolc év alatt megtanulta, hogy egy kihallgatáson csak a rendőrség kérdezhet.

– Ne akarja, hogy bevigyük Tarjánba – tette hozzá halkan, mikor látta, hogy a nő tiltakozna.

Ilona kétségbeesetten a körzeti megbízottra pillantott, aki azonban rezzenéstelen tekintettel nézett vissza rá.

– Ha tényleg meghalt, most már úgyis mindegy – a nő keze egyre jobban remegett, ahogy beleszívott a cigarettába. – Tegnapelőtt este nagyon összevesztünk. Elveszítette a fejét, és eljárt a keze. Nekiestem a tűzhelynek.

– Máskor is csinált ilyet?

Ilona megrázta a fejét.

– Nagyon ideges volt. Nem kellett volna kérdőre vonnom.

– Miért volt ideges?

– Találkozója volt valakivel – mondta a nő, és a cigarettát tartó kezével legyintett. A füst már megrekedt a kis szobában, és Ilona mozdulatára bizarr alakok kezdtek kavarogni a nyomozók feje fölött. 

– Nem mondta, kivel? – Lovas érezte, hogy jó nyomon járnak. Ha szerencséjük van, mindjárt megtudják a gyilkos nevét.

– Soha nem láttam még ilyennek. Csak nézett maga elé, alig beszélt, és pálinkát ivott. 

– Kivel találkozott? – kérdezte Lovas sürgetően. 

Ilona elnyomta a csikket a dohányzóasztal közepén lévő hamutálban, és kezébe temette az arcát. 

– Az én hibám. Azt hittem… azt hittem….

– Mit hitt?

A füst fenyegetően megsűrűsödött körülöttük, ahogy a nő zokogni kezdett.

– Ilona, figyeljen rám, – Lovas megfogta a nő kezét. – mit hitt, kivel találkozik, Béla?

Lovas tisztában volt vele, hogy a rendőrségen hogyan viszonyulnak a cigányokhoz. A Központi Bizottság ugyan megszüntette a fekete igazolványokat, és felszámoltatta a telepeket, de az állomány tagjait nem tudták megváltoztatni. A legtöbb rendőrnek elegendő volt az, ha a tetthely környékén feltűntek a cigányok, a gumibotok és a vasalt csizmák hamarosan szállították a beismerő vallomásokat.

Horváth Lóránt és családja egy elhagyott vályogházat vettek birtokba a falu nyugati oldalán, nem messze a régi bazaltbányától. Nem voltak a hagyományos értelemben vett vándorcigányok. A határ mindkét oldalán laktak, és ócskaságokkal kereskedtek egy szürke teherautóval. A körzeti megbízott elégedetten vigyorgott, amikor Szabó Ilona elmondta, hogy gyanúja szerint Béla a legidősebb Horváth lánnyal akart találkozni az erdő szélén. Lovas is egyre jobban hajlott arra, hogy a válaszok egy része a Horváth családdal lehet összefüggésben, de nem tudta elképzelni, hogy az áldozat egy szerelmi találkától rettegett annyira. Valami másnak kellett lennie a háttérben.

A körzeti megbízott kiszállt az autóból, és intett a mögöttük leparkoló önkénteseknek. A megbeszéltek szerint a suhancok a kis furgonban várakoznak, és ha bármi gyanúsat tapasztalnak, vascsövekkel jönnek utánuk. Lovasnak nem volt ínyére a terv, de megnyugtatónak találta a fiúk jelenlétét. 

A vályogház egy tölgyfák szegélyezte, sziklás ligetben állt a főúttól nagyjából kétszáz méterre. Régebben talán szénégető kunyhó lehetett, de már évek óta nem használta senki. Ahogy közelebb értek, Lovasnak eszébe jutott, hogy körzeti megbízott szerint a családfőn kívül két lány, egy kisebb fiú, és egy öregasszony lakhatott itt. Talán mégsem kellenek a vascsövek, de azért biztosra kell menni. Fázósan húzta össze magán a zubbonyát. Kora délután volt, de az erdő felől hideg szél fújt.

Lóránt a ház előtt várta őket. Nagytermetű, bajszos ember volt hatalmas kezekkel. Jobbját az övébe tűzött vadászkésen nyugtatta, apró szemei szúrósan vizslatták a nyomozókat.

– Mi járatban, Imre? – kérdezte a körzeti megbízottat.

– Beszélni szeretnénk veletek.

– Jobb, ha elmentek – intett Lóránt a furgon felé. Lovas most vette észre, hogy a vadászkés nyele medvét formáz.

– Az urak a rendőrségtől jöttek.

– Nem kell minket bemutatni – Lovas a férfi elé állt. – Szabó Bélát tegnap meggyilkolták a falu túloldalán lévő erdőben. Ha nem válaszol a kérdéseinkre, szétveretem a házukat, magát pedig vasra verve viszem a balassagyarmati börtönbe emberölésért.

Lóránt néhány pillanatig nem szólt semmit, aztán lassan bólintott, de kezét nem vette le a késről.

– Nagy szerencséje a gazembernek, hogy nem én kaptam a kezeim közé. 

– Honnan ismerte?

– Néhány hónapja szokott ide. Hozott egy-két dolgot, amit ránk akart sózni, és néha megkért, hogy szerezzek neki valamit a határon túlról.

– És szerzett?

– Az ember nem tolja el magától a jó üzletet – a férfi teste megfeszült. – De aztán a lányom körül kezdett forgolódni. 

– Mi baj volt azzal?

Lóránt ujjai úgy megszorították a kés nyelét, hogy elfehéredtek.

– Nem volt azzal semmi baj. – mondta lassan, és köpött egyet.

– Hívja ki a lányát, őt is kikérdezzük – Lovas biztos volt benne, hogy a másik nem mond el mindent, de nem akart még inteni a suhancoknak. Ha most nekiugranak az apának, a lány sem fog beszélni.

Lóránt mélyet sóhajtott. Pár pillanatig gondolkodott, majd gyanakvó pillantást vetett a furgonban ülő fiúkra, aztán a vályogház felé intett. 

– Odabenn jobban megértik.

Lovas súgott valamit Zolnainak, aki nem ment be utánuk, szorosan az ajtó mellé állt, és egyszerre tartotta szemmel a bejáratot és a ház környékét.

Az épület belseje egyetlen helyiségből állt, az egyik fal mellett vödrök sorakoztak, a másik oldalon néhány összehajtott takaró és párna hevert. A földön két lány tyúkot kopasztott, egy kisfiú pedig egy fejkendős, csuparánc öregasszony ölében ülve rágcsált valamit.

– Ő az – mutatott a körzeti megbízott az egyik lányra, és a szemével Lovasra hunyorított. 

– Az urak azt kérdezik, mi dolgod volt azzal a Szabó Bélával – mondta Lóránt különös hangsúllyal.

A nagyjából tizenhat éves lány felállt. Nem volt különösebben szép, de hosszú fekete haja, és sötéten izzó szeme egészen biztosan nem kerülte el a férfiak figyelmét. 

– Semmi dolgunk nem volt vele – a lány arca eltorzult az undortól.

– Nincs időnk erre – mondta Lovas csendesen. – Vagy elmondják, amit tudnak Szabó Béláról, vagy mindenkit megbilincselek.

A lány szája megrándult, úgy tűnt, elszégyellte volna magát, segélykérően tekintett az apjára, aztán a földön ülő öregasszonyra.

Az idős nő halványkék, vizenyős szemei Lovasra meredtek.

– Magának kell megállítania – egészen mély, csikorgó hangja volt. Mintha valaki üvegtörmeléken lépkedett volna. – Ha nem teszi, mindenki meghal. 

– Miről beszél? – lépett közelebb a körzeti megbízott fenyegetően.

– Most csak próbára tesz.

– Kit kell megállítani? – kérdezte Lovas is türelmetlenül.

– Nem értik – suttogta rekedten az öregasszony maga elé. – Ő az. Eljött értünk. A beng.

Lóránt idegesen toppantott egyet, aztán intett a nyomozóknak.

– Talán, mégsem volt jó ötlet bejönni.

Lovasnak sajogni kezdett a feje, mikor kiléptek az ajtón. A körzeti megbízott füttyentett, és a két suhanc kiszállt a teherautóból. A napfény megcsillant a véznább fiú kezében lévő vascsövön. 

– Fél perce maradt – mondta Lovas fáradtan Lórántnak. – Ha nem kezd el beszélni, nincs ember, aki megmentené a kötéltől.

A férfi egyetlen pillanatig habozott, aztán kifújta a levegőt. Mellkasa beesett, ahogy suttogni kezdett.

– Béla lopott holmit hozott, és nem kérdezte, honnan szerzem, amit eladok neki. De ezzel nem is volt baj – gyors pillantást vetett a körzeti megbízottra, akinek fenyegetően megrándult a szemhéja. – A gondok akkor kezdődtek, amikor találkozott a lányomékkal a piacon. Egyre többször jött, egyre csak itt sündörgött. Egy hete, amikor hoztam neki azt az írógépet, alig akart hazamenni. Nem értettük, hiszen ott volt neki az asszonya a házban. 

– Milyen írógép volt? – ahogy Lóránt hangja elhalkult, Lovas felemelte a karját, és intett a suhancoknak, hogy álljanak meg. 

– Nem tudom, furcsa neve volt. Jószt vagy mi, neki is úgy volt felírva.

– A lányával találkozott volna tegnapelőtt este?

A férfi egészen magába roskadt. Arca vörös volt, ahogy kinyögte.

– Még mindig nem értik. Annak a gazembernek nem kellett a lány. – Lovasnak közelebb kellett hajolnia, hogy hallja a másikat. A férfi hangja elcsuklott. – Nem a lány kellett neki.

A beálló csendben hallani lehetett a közeli erdő hangjait. A kék ég alatt a férfiak egymásra meredtek. Néhány percig senki nem szólt semmit.

– Ezért ölte meg? – kérdezte fojtott hangon Lovas. – A kisfiú miatt?

Lóránt megrázta a fejét.

– Két napja este odaát voltam Csákányházán. Kérdezzék meg az ottani rendőröket. A fogdán ültem lopásért.

– Szerintem, menjünk vissza, és hozzuk be őket! 

A körzeti megbízott felakasztotta ballonkabátját az iroda falára erősített fogasra, és odébb rúgott egy széket. Bement a konyhába, és egy üveg pálinkával, és három pohárral tért vissza. Töltött, és egy hajtásra kiitta a sajátját.

– Nem hozhatjuk be őket, Lóránt Csehszlovákiában volt – mondta neki Zolnai.

– Hogy rohadjon meg mindenki! – üvöltötte a körzeti megbízott az üvegnek, és újabb adagot öntött magának. – Ki a faszt fogunk őrizetbe venni?

– Nyugodjon meg, elvtárs – Lovas egy székbe rogyott, és felhajtotta a pálinkát. – Újból végig kell vennünk, hogy mit tudunk az áldozatról. 

Zolnai kinyitotta az udvarra néző ajtót, és intett a fiúknak, akik odakinn üldögéltek. A vézna suhanc éppen a figurákat rendezgette a sakktáblán.

– Ne akarja, hogy elkezdjem sorolni – recsegte a körzeti megbízott. – Mióta idejött az az átkozott, csak a baj volt vele. Maradt volna abban a rohadt intézetben.

Lovas megpróbálta összeszedni a gondolatait. Szabó Béla piti tolvaj és orgazda volt, ráadásul természet elleni fajtalanságra akart rávenni egy gyereket. Nem csoda, hogy bestiálisan meggyilkolták. Az elkövetés módszere azonban nem érzelmileg túlfűtött gyilkosra utalt, hanem egy nagyon is hideg fejjel gondolkodóra, aki előre eltervezte az egészet. Horváth Lóránt nem lehetett. Marad a lánya, és esetleg Szabó Ilona, aki reménytelenül szerelmes volt unokaöccsébe. Nem tudta elképzelni, hogy bármelyik képes lett volna ölni.

Lovasnak hirtelen hányingere támadt. Köhögni kezdett, majd visszanyelte a torkába toluló gyomorfolyadékot. Gyorsan felhajtotta következő pálinkát, és hagyta, hogy az alkohol égesse a nyelőcsövét. Aztán eszébe jutott valami.

– Milyen intézetről beszél, elvtárs?

– A salgótarjáni nevelőotthonról. Ezt az átokfajzatot bedugták oda a szülei, mikor még csak hároméves volt. Alaposan kikérdeztem, amikor megjelent a faluban. Tizennyolc évesen került el onnan.

Lovas megélénkült.

– Megvan a lista, amit kértem?

– Összeírtam mindenkit – mutatott a körzeti megbízott az íróasztalán lévő papírokra. – Ott van.

– Zolnai, azonnal indul Tarjánba. Megkeresi a nevelőotthont, és kér egy listát azokról, akik ismerhették az áldozatot.

– Gondolja, hadnagy úr, hogy összefügg a kettő? – kérdezte Zolnai, és feltette a tányérsapkáját. 

– Most csak egyhelyben járunk. Ha van a két listán egyező név, kivallatjuk, és megtörjük az illetőt.

Lovas nézte, ahogy Zolnai eltávozik, aztán ivott még egy pálinkát. Átfutotta a körzeti megbízott által összeírt neveket. Összesen hetvenketten jöhettek szóba. Nem kevés, de hátha lesz egyezés. Ha igen, a szart is kiverik belőle, dalolni fog, mint a madár. Arra gondolt, hogy furcsa az élet. Mostanra pont olyan lett, mint akik ellen nyolc éve fegyvert fogott. Talán gyenge volt, és lehet gyáva is, mert hagyta, hogy a rendszer az eltelt idő alatt bedarálja. Elködösült szemmel indult a szobája felé. De legalább életben van, és gyilkosokat üldöz. 

Nem úgy, mint a sok bolond a tankok alatt.

Az ajtóból visszafordult a körzeti megbízott felé.

– Mit jelent, hogy beng?

A hordóhasú férfi elvigyorodott. Lovas már csak az arcából kiálló orrát látta.

– Beng? Cigányul azt jelenti, ördög.

Lovas arra ébredt, hogy fázik. Először arra gondolt, hogy Zolnai biztos nyitva hagyta az ablakot, de aztán eszébe jutott, hogy úgy beszélték, csak holnap reggel jön vissza a nevekkel. A feje lüktetett, ahogy megpróbált felkelni, de a sötétben egy kar visszanyomta a matracra. 

Egy férfi ült az ágya szélén.

– Érdekes volt megfigyelni a módszereiket – mondta alig hallhatóan, és megforgatott valamit az ujjai között. 

Lovas gerincén jeges kezek suhantak végig. 

A férfi mozdulataiból tapintható fenyegetés áradt. Ahogy félrebillentette a fejét, és a nyomozóra pillantott, Lovas ereiben megfagyott a vér, tagjai megmerevedtek.

A vézna suhanc. 

Az önkéntes.

Hirtelen megértette, hogy mi volt a másik fiúban, abban a nyúlánkban, ami emlékeztette a tankokra támadó bajtársaira. 

A rejtett félelem, a ki nem mutatható rettegés. 

A Molotov-koktélt lóbáló felsősök is féltek, és a nyúlánk fiú is rettegett.

Most már azt is tudta, hogy kitől, és azt is, hogy miért.

– Igazán okos ötlet volt az a salgótarjáni lista – mondta a vézna suhanc, és a kezében tartott tárgyat Lovas orra elé emelte. A holdfény megcsúszott a kés pengéjén, és végigfutott a medvét formázó nyélen. – Nagy kár, hogy Horváth Lóránt azelőtt betört ide, mielőtt összevethette volna a másik listával, nyomozó.

Lovas továbbra is bénultan feküdt, de szeme sarkából meglátott egy sötét alakot az ágy mellett. Óvatosan arra fordította a fejét, azonban amikor felismerte a másik önkéntes lefejezett holttestét, öklendezni kezdett.

– Ezúttal nem hagyok idézetet, mert még a végén valaki összekapcsolna olyasmiket, amiket nem szeretnék. Nem csak egy kompozíciót terveztem.

– Mit … akarsz? – Lovas nyelve alig forgott, érezte, ahogy maga alá vizel.

– Ne aggódjon, – mondta a fiú, és a vadászkést gyors mozdulattal a nyomozó torkába szúrta. – Holnap reggel azzal keltem a körzeti megbízott urat, hogy valaki megtámadta magukat. Bosszút állunk majd.

Lovas előtt kezdett elsötétülni a világ, kiáltani próbált, de erejéből csak valami bugyborékoló nyöszörgésre futotta. Ahogy a vér kifolyt a testéből, fuldokló agya egyre csak a fiú nevét kereste. 

Hiszen látta a listán felírva.

Róbert, vagy talán valamilyen Richárd.

Mielőtt a szíve megszűnt dobogni, eszébe jutott.

Keselyű Richárd.

—