Menyét

Budapest, 2015 február

Őrült dudálás térítette magához. Szemei kipattantak. Megmarkolta a Peugeot kormányát, és jobbra rántotta, nehogy belerohanjon az előtte haladó furgonba. A kerekek csikorogva tapadtak az aszfaltra. Mögötte egy BMW villogott, vezető őrjöngve mutogatott.

Fekete Lilla szíve eszeveszett dobszót vert a fülébe, és majdnem kiszakította a mellkasát. Túl sokáig volt csukva a szeme, és lehet, hogy pár másodpercre el is aludt. Lassan haladt tovább az M0-s külső sávjában, de így is hosszú percekbe telt, amíg görcsbe merevedett teste felengedett.

Talán abba kellene hagynia ezt a hülyeséget.

Talán nem kellett volna Zsófival összeveszni.

Remegő kézzel előkotort egy cigarettát az anyósülésre dobott táskájából, és a szájába tette.

Pedig most jobban alakulnak a dolgok. 

Pár napja állandó megbízást kapott, hogy kutasson fel minden adatot néhány személyről. Magánnyomozóként ez egyszerre hálás és hálátlan feladat, mivel semmilyen hatósági adatbázishoz nincs hozzáférése, azonban az állandó megbízás a beleölt munkaóráknak köszönhetően jól fizet. A nehézségekről még az elején tájékoztatta e-mailben a megbízót is, aki ennek ellenére fenntartotta a kérését. Lilla emlékezett a fickóra a hírekből, fél évvel korábban egy sorozatgyilkos kapcsán írtak róla.

Letért Gödöllő felé, és megpróbálta összeszedni magát. Legszívesebben egy korty vodkával enyhítette volna a feszültséget követő mély szorongást, azonban nem tehette. A kutatás mellett még egy új ügyfél bukkant fel, aki ragaszkodott ahhoz, hogy személyesen keressék fel az otthonában. 

Lukács természetesen nem jöhetett, Lilla pedig a felturbózott reggeli kávéval rávette magát az útra. Gödöllő után nyugodott meg teljesen, a sűrű erdőkkel teli domboldalakban volt valami hipnotikus. Mintha a mozdulatlan vadon merevségében is élt volna, és a völgyben kanyargó betonútra szegezte volna ezer szemét. Behajtott Isaszegre, és a navigációs berendezést követve hamarosan felfele haladt egy szűk utcában. A házak lassan elmaradtak két oldalról, és ágaskodó karú fák szegélyezte földútra ért, amely hosszan elnyúlva vitt a település fölé. Egy idő után magas kerítésű, modern villák jelentek meg balról. Lilla most értette meg, hogy lakóépületeket hoztak létre az erdő belsejébe, amelyek mögött fenyvesek, előttük pedig hihetetlen kilátás húzódott. 

Lefékezett a magas kerítésre festett huszonhatos szám előtt, kivett egy rágót a kesztyűtartóból, a szájába gyűrte, és kikászálódott a Peugeot-ból. Fáradtnak érezte magát. Legalább ötven percet autózott az irodától. 

Hatvan körüli, vékony, ráncos nő sietett elé a kapuhoz, és az időjárásról magyarázva kísérte fel a telek tetején magasodó, szürkére festett épülethez. 

– Ne haragudjon, hogy iderángattuk – folytatta a világos nappaliban, miután leültek egy kanapéra. – De nem szeretünk és nem is nagyon tudunk kimozdulni. 

– Semmi baj – mondta Lilla, csak most vette észre, hogy a nő valójában ideges. – Viszont a személyes megjelenésért akkor is fel kell számoljak valamennyit, ha nem lesz megbízás.

– Ez természetes. Ne haragudjon az udvariatlanságomért, nem is kérdeztem, kér valamit inni?

– Egy kávét két cukorral.

Ahogy a nő távozott, Lilla megkönnyebbülten nézett körbe, volt valami állandó, nyugtalanító vibrálás a házigazdában. 

A nappalit hatalmas üvegtáblák zárták el az udvartól, amelyeken keresztül a napfény akadálytalanul ömölhetett a fából készült bútorokra. Halk kopogást hallott egy csukott ajtó mögül.

Közelebb lépett, az ütemes, kopogó hang felerősödött, majd valaki fájdalmasan felkiáltott.

Lilla kinyitotta az ajtót. 

A szoba közepét hatalmas terepasztal foglalta el apró házakkal, és a hegyek között sínpárral. 

– Magát hívta Éva?

A férfi hosszú, ősz haja keretbe foglalta aszott arcát. Ölében egy játékmozdonyt tartva ült a kerekesszékben.

Ahogy Lilla lassan bólintott, ollót fogó bal kezét üdvözlésre emelte.

– Jöjjön! – a férfi az asztalra pakolta a tárgyakat, és a szoba végén lévő, földig érő ablakhoz hajtotta a kerekesszéket. – Nézze!

Lilla óvatosan odalépett. Az üveg túloldalon kopár bokor állt tüskés ágakkal. 

– Látja?

Az ágakon lévő horgas tövisekre nagyobb méretű rovarokat szúrtak. Négy vagy öt tetem sötétlett a gallyak között.

– Tövisszúró gébics – mondta a férfi rekedten. – Ismeri?

– Nem.

– Rendkívüli madár. Így raktározza el az élelmet. – A kerekesszékes hangjába jól hallható izgalom vegyült. – Látja azt a cserebogarat? Nem olyan, mint egy karóba húzott öregasszony?

– Akkor talán térjünk a lényegre.

Az asszony hangja hidegen koppant mögöttük. Szemmel láthatóan zavarta, hogy Lilla megismerkedett a kerekesszékes férfivel. 

– Ne törődjön Ádámmal! – mondta halkan, miközben átvonultak a nappaliba. – Csak összezavarja.

Lilla egyáltalán nem érezte úgy, hogy a férfi összezavarná. Nem tudta, mivel akarják megbízni, de kezdte kényelmetlenül érezni magát. Túl hosszúra nyúlt az előjáték.

– Maga megy be Olivérhez? – Ádám elhúzta a száját, és szembefordította a kerekesszéket a kanapéval. – Mindent meg kell tennie érte!

– Ki az az Olivér?

– A fiúnk – vette át a szót az asszony. Arca idegesen megrándult. –  Gyurcsó Olivér. 

– Miért van börtönben? 

– Ha nem laknánk ilyen rohadt messze mindentől, ideért volna a mentő! – kiáltotta a kerekesszékben a férfi az öklét rázva. Feje egészen vörös lett az indulattól.

– Gyilkosság – suttogta alig hallhatóan Éva, szemei Lillára meredtek. – Gyilkosságért ítélték el.

– Ráadásul eltévedtek! Legalább tíz percet késtek!

– Fejezd be, Ádám! – Lilla látta, hogy a nő egész testében remeg. – Fejezd be!

Lilla gyomra remegni kezdett. Lassan itt volt az ideje egy italnak. Túl sokszor volt már tanúja, hogy a család mentegetni próbálja az elkövetőt.

– Ne haragudjon, de Ádám rajong a fiáért, Olivér születése óta elválaszthatatlanok.

– Nem vagyok kapcsolattartója fiúknak, ezért úgy tudok bejutni hozzá a legrövidebb úton, ha egy polgári ügyben képviselem majd. Tíz percet kapok majd.

– Elég lesz.

– Miről kell vele beszéljek?

– Elloptak tőle valamit.

A visszaúton végig a tövisre szúrt bogarak jártak fejében.

Lilla a Kozma utcai börtön épülete állt, amit csak „Gyűjtőnek” neveztek bűnözői körökben, és cigarettázott. Nem tudta megmondani, mi nyugtalanította. Idegesítette a megbízás, és a börtönlátogatás csak rátett még egy lapáttal. Határozottan rossz érzése volt. 

Mintha halott tücskök másztak volna a gerincén.

Előző éjjel megtalálta az interneten Gyurcsó Olivért. A férfi három évvel ezelőtt szúrta le apja üzlettársát egy félresikerült vacsora után. Összevesztek valamin, és a vita hevében Olivér felkapott egy kést az asztalról. A penge átszúrta a hasfalat, és jobbról érte áldozat máját, aki a család isaszegi házában elvérzett. Az újságcikkek kiemelték, hogy ha a mentők időben értek volna a helyszínre, Varga Antal életét meg lehetett volna menteni.

A családi vitáról Zsófi jutott eszébe, és a szokásosnál többet ivott az éjjel.

Szívott még egyet a cigarettán, de a tüdőjébe áramló füst nem enyhítette a fejfását.

– Gyurcsóhoz? – kérdezte a felügyelő gyanakodva, és résnyire húzta a szemét. – Még soha nem láttam itt magát.

Lilla úgy érezte, a százéves, vaskos falak összenyomják. Utálta a börtönöket. Mindenhol minden szürke, mert valaki egyszer kitalálta, hogy a színek ingerelhetik a fogvatartottakat. Szürkeség, kulcszörgés, vasajtócsapkodás.

– A család kérésére vállaltam a képviseletet. 

– Ügyvéd? 

Lilla a férfi kerek arcába nézett. Egy ötven körüli, fekete ruhás nő véreres szemekkel ügyvédnek tűnik?

– Képviselő.

– Maga tudja – vont vállat az őrmester, és visszaadta a személyi igazolványát. Kinyitott egy fémből vágott ajtót a rácsokkal fedett folyóson, és befelé mutatott. – Ha meghoztam a Menyétet, negyedórát kap.

A szűk helyiség falai kopottak voltak, a vakolat a sarkokban megrepedt, és több helyen nagyobb darabok hullottak a pikkelymintás padlóra. A szoba szemközti falának közepén lyukakkal teli műanyag ablakon lehetett átlátni a szomszédos zárkába. Mindkét oldalon egy-egy szék állt üresen.

Lilla tudta, hogy a filmek miatt az emberek padlóhoz rögzített bilinccsel, háttérben álló őrrel, titkos kézfogásokkal és odacsúsztatott álkulcsokkal képzelik el az ilyen helyiségeket. Ezzel szemben a valóság sokkal sivárabb és kiábrándítóbb volt. Nem voltak láncok, se nagy összekacsintások. Csak az évszázada figyelő falak.

Gyurcsó Olivér harminc körüli, magas, göndör hajú férfi volt, keskeny orra fölött kék szemekkel. Fáradtnak tűnt, amikor a leült a műanyag ablak mögé.

– Magát találták apámék? 

– Fekete Lilla magánnyomozó.

– Mondták, miről van szó?

– Valamit elloptak magától, és meg kellene találnom.

– Tudja, hogy amikor valakit letartóztatnak, leltárba veszik a nála lévő tárgyakat?

Lilla bólintott.

– Egy lezárt borítékban tartják a fogvatartott szabadulásáig.

– Két héttel ezelőtt hozott a nevelő egy értesítést, hogy a nyakláncomat kivették a leltárból.

– A maga tudta nélkül?

– Nem lényeg, hogy a börtön milyen hibát vétett – Gyurcsó Olivér előrébb hajolt. Lilla észrevette, hogy a göndör fürtök jó része fehérbe hajlik. – Fontosabb, hogy ki tette.

– Ha tudja, mit akar tőlem?

Lilla keze reszketni kezdett, érezte, hogy arcába vér tolul. Mély levegőt vett, és remegő ujjait a combjának nyomta.

– Maga iszik? – Gyurcsó lemondó arccal dőlt hátra a széken.

– Miért hívják Menyétnek itt? – kérdezte Lilla halkan. Igyekezett összeszedettnek látszani.

Az elkedvetlenedő férfi megvonta a vállát, de nem a kérdésre válaszolt. 

– Sárga nyaklánc bogarat ábrázoló medállal. Varga Alíz vitte el.

Lilla gyomrában engedett a nyomás, a rosszullét olyan gyorsan távozott, ahogy érkezett. Agya újra kattogni kezdett.

– Varga Antal lánya? 

– Csak szerezze vissza tőle a medált. 

– Maguk ketten …? 

Gyurcsó nem válaszolt. Fásultnak tűnt, amikor bejött, de most már egészen élénk volt a tekintete. Határozott mozdulattal beletúrt a hajába, aztán végigsimított a fogvatartottak szürke egyenruháján.

– Kilenc évet kaptam három évvel ezelőtt. Még hármat kell letöltenem, és a jó magaviselettel szabadulhatok. Szükségem van arra a medálra.

– Miért olyan fontos az a medál?

– Maga ezt nem értheti, az egész életem rajta van.

Lilla kivett a táskájából egy félbehajtott papírlapot, és egy tollal együtt átcsúsztatta a műanyag ablak aljába vágott résen.

– Meghatalmazás. Írja alá.

Gyurcsó úgy firkantotta oda a nevét, hogy el sem olvasta, mi áll az iraton.

– Tudja, – Lilla az isaszegi látogatás óta most először érezte, hogy az ügy kezd izgalmassá válni. – azt olvastam, hogy a pénzen vesztek össze. 

A férfi végtelenül lassan visszatolta a papírt, felállt, és Lillára nézett koszos plexin keresztül. Hosszú másodpercig csak a börtön udvaráról beszűrődő kiáltozás hallatszódott.

– Maga csak találja meg a medálomat.

– Varga számonkérte az apját, hogy hova tűnt a cég pénze – folytatta Lilla provokálva. – Maga pedig leszúrta, mielőtt tettlegességig fajult volna a dolog.

– Most visszamegyek a zárkámba Bolond Pistához – mondta rekedten Gyurcsó. – Egy hét múlva várom.

– Maga lopta el, ugye?

Nem szerette Budaörsöt. Nem tudta, miért, talán a város fölé magasodó kápolna vagy az erdő szélén lévő német-magyar katonai temető tette, de mindig nyomasztó érzés kerítette hatalmába, amikor erre járt. 

Éppen ezért nem örült, hogy Varga Alízt itt találta meg. Gyurcsó Olivér nem mondott a nő nevén kívül semmit, de Lilla tudta, hol kell elindulnia. Megkereste a mindenki számára hozzáférhető cégnyilvántartásban azt a kft.-t, aminek a nevét Isaszegen látta a szülői ház kerítésére függesztve. Az adatbázisban visszakereshetőek voltak a korábbi tulajdonosok, így Lilla képzeletben megveregette a saját vállát, amikor a képernyőn Varga Antal neve mellett megjelent a lakcíme.

Természetesen nem volt rá garancia, hogy az elhunyt üzletember lánya még mindig ott lakik, sőt, arra sem, hogy valaha egyáltalán oda volt bejelentkezve, de gyakorlatilag ez volt az egyetlen esélye.

Késő délután ért Budaörsre. Ezúttal nem az M0-son ment, hanem a főváros útjain döcögött végig. A négylakásos társasház egy kis utcában állt, amely a hegyre vezetett. Lilla elsétált a fémszínű kerítés mellett, és egyetlen pillanatra megállt az apró lépcsőház előtt. Miután az egyik postaládán felfedezte a Varga nevet, visszaült a Peugeot-ba, hogy átgondolja a továbbiakat. 

Nem ronthat ajtóstul a házba. Egyelőre még az sem biztos, hogy a pendrive Varga Alíznál van. Afelől nem volt kétsége, hogy a bogarat ábrázoló medál valójában egy adathordozó. Gyurcsó Olivér elég egyértelműen utalt erre, amikor azt mondta, az egész élete rajta van. 

De miért vitte el a nő, és mit tartalmazhat?

Talán Varga Aliz így állt bosszút.

Elvégre a szeretője megölte az apját.

Benyúlt a kesztyűtartóba, és elővett egy zöld műanyagmappát, ami tele volt kérdéseket tartalmazó papírokkal. Az igazolványt még a volt férjétől szerezte. Nem igazolt semmit, pusztán a neve és a fényképe volt benne, de bőrtok másik oldalán lévő jelvény minden esetben megtette a hatását. Lilla Félelmetesnek tartotta, hogy milyen ereje van Magyarországon egy határozottan felmutatott igazolványnak. 

Az apró vodkásüvegből a szájába töltötte az alkoholt, és hagyta, hogy égesse a torkát. Egy önkormányzati dolgozónak nem remeghet a keze.

– Honnan? – kérdezett vissza a női hang a kaputelefonban.

– Az önkormányzat rendészeti osztályáról – ismételte Lilla, és megigazította magán a táskáját.

Az utcáról azonnal egy apró lépcsőház földszintjére jutott, ahonnan két ajtó nyílt a folyósó két oldalán. A kettes számú résnyire nyitva volt. Piros arcú idős asszony állt az ajtóban sötét melegítőben.

– Jó estét! 

– Jó estét! – Lilla igyekezet úrrá lenni a csalódásán. A lakásban ezek szerint nem Varga Antal lánya, hanem a felesége lakott. Mosolyt erőltetett az arcára, és kezet nyújtott. Mindenképpen meg kell tudnia, hol találja Alizt.

Felmutatta az igazolványt, és hivatalos hangon a környező utcákban megnövekedett szemétmennyiségről kezdett beszélni, majd arról érdeklődött, bemehet-e, hogy feltegyen néhány kérdést.

– Én nem engedném be – fiatal nő lépett ki az asszony mögül a lakásból. Karján kabát lógott, erős parfümillat lengte körül, sminkje egyszerre volt vadító és pajzán.

– Ugyan már, Alizka. A hölgy a városházáról jött.

Ő az.

– Későn jövök, ne maradjatok fenn sokáig. 

Mire Lilla felocsúdott, Varga Alíz mögött hangos csattanással bevágódott a lépcsőház ajtaja.

Ne maradjatok fenn sokáig?

– Mama, gyere be! – a kislány megrángatta az asszony ruháját, de közben Lillát nézte hatalmas szemeivel.

– Iszik velünk egy csésze teát? 

Lilla nem tudta levenni a szemét a gyerekről. 

Göndör haj, keskeny orr, kék szemek.

– Szia – nyögte ki végül. – Hogy hívnak?

– Emma – mondta a kislány, és a nagyanyja lába mögé bújt.

– Hány éves vagy?

– Kettő és fél – válaszolta helyette az asszony. – Na, jöjjön!

Modern bútorokkal felszerelt tágas konyhában ültek le, amely azonnal a bejárati ajtó mögül nyílt. A kétméter magas hűtő tele volt színes hűtőmágnessel, az egyik virágformájú alá még egy fényképet is tűztek, amelyik Emmát ábrázolta szürke ruhácskában.

Lilla gyomra remegni kezdett. 

A hasonlóság így még szembetűnőbb volt.

Szinte ugyanaz az arc.

Semmi kétség.

– Kér bele egy kis szíverősítőt? 

Lilla összerezzent. Sejtjei azonnal zsongani kezdtek, de nemet intett. Vargáné öntött magának és a kislánynak, majd az asztal közepére tette a kancsót.

– Kérdezzen!

Lilla érezhetően zavarban volt, ahogy a műanyag bögréből teát kortyolgató lányt nézte, Zsófi jutott eszébe. Kiskorától kezdve a tea volt a kedvence. Érezte, ahogy felkavarodik a gyomra. Két éve már, hogy összevesztek a lányával. Zsófi felkapta a farmerdzsekijét, bevágta maga mögött az ajtót.

Akkor volt tizenhárom.

– A néni nagyon fura.

Lilla kitépte magát a gondolatai fogságából, és erőltetetten felnevetett. 

– Elnézést, egy pillanatra elgyengültem. 

– Igyon egy kortyot – mondta Vargáné, és nehézkesen felállt az asztaltól. Az egyik szekrényből sötét folyadékkel teli üveget vett elő. Lilla csak most vette észre a sarokba állított mankót. – Ne kéresse magát. 

A rumos teától melege lett, kipirult arccal fújtatni kezdett. A kislány nevetni kezdett, és a bögréje mögül csillogó szemekkel figyelte.

– Gyönyörű ez a gyerek – mondta Lilla annyira kedvesen, ahogy csak bírta. – A lánya nagyon szerencsés.

– Ne gondolja – legyintett Vargáné. – Mindenkit megmar az élet valahogy.

– Elvált?

– Össze se házasodtak – az asszony elkomorult. – Szerencsére.

– Bocsánat, nem akartam indiszkrét lenni.

– Csak az apját látta, senki mást. A lányommal is alig foglalkozott, és valószínűleg Emma sem érdekelné. Jobb ez így mindenkinek. 

Lilla először nem tudta, Vargáné kiről beszél, de aztán rájött, hogy Gyurcsó Olivérről. Az asszony szavaiban annyi keserűség és megvetés volt, hogy jobbnak látta nem firtatni tovább. 

– Bocsásson meg egy pillanatra – az asszony arca szinte hullámzott az érzelmektől. Belekapaszkodott a mankójába, és a lakás belseje felé indult. – Emmácska, maradj itt a nénivel, mindjárt jövök.

Lilla rámosolygott a gyerekre, aki most letett a bögréjét, és komolyan nézett rá.

– Téged, hogy hívnak? 

– Fekete Lilla.

– Mint a korom?

– Vagy mint az éjszaka.

– Éjszaka vannak csillagok égen, az nem fekete.

– Okos vagy, Zsófikám.

– Engem Emmának hívnak. A mama mondta már neked.

Ahogy kimondta, iszonytató gondolat lopakodott elő elméje mélyéről. Sötét és torz, ugyanakkor romlottságában csábító ötlet volt. Szemei egészen összeszűkültek, érezte, hogy vére száguldani kezd az ereiben. A kislányra nézett. A bejárati ajtó csak pár lépés innen. Felkapja, kifut vele, a kocsi néhány méterre parkol csak. Az utcában nem látott térfigyelő kamerát, hazafelé pedig átvágnak a hegyen Budakeszi felé. Soha, senki nem találja meg. 

Zsófiként fogja szeretni.

Felemelkedett az asztaltól, ujjai az alkarjába mélyedtek, ahogy önkéntelenül megszorította. 

A fájdalom magához térítette. 

A kislányra nézett, aki durcásan kortyolt a teából. 

Hirtelen megundorodott magától. Legszívesebben arcon verte volna magát egy féltéglával vagy felhúzta volna magát egy karóra, mint az a madár a rovarokat. Hányingere lett, és remegni kezdett. Ezúttal tényleg nagyon mélyre süllyedt. 

– Akarsz játszani valamit? – kérdezte Emma, és várakozóan nézett rá. Ahogy félrebillentette a fejét, Lilla észrevett valamit.

– Mi az ott? – igyekezett leplezni, hogy egész testében remeg, és a saját nyakára mutatott.

– Ez? 

– Igen, a nyakadban.

Emma félrehúzta a ruhája gallérját, és büszkén húzta elő a sárga nyakláncot, amelynek a végén bogár alakú medál díszelgett.

– Anyától kaptam. Azt mondta, vigyáznom kell rá nagyon. Ha nagyobb leszek, ebben fogunk lakni.

– Hát persze, drágám – Vargáné sántikált be a konyhába. Lilla érezte rajta a barackpálinka semmivel sem összetéveszthető erős szagát. – Szerintem ideje lefeküdni.

– Nekem is mennem kell – mondta Lilla nehezen.

– De még el sem kezdtük!

– Visszajövök holnap, most már későre jár.

Az utcán nekitámaszkodott az épület falának, és zakatoló szívvel, kapkodva vette a levegőt a sötétben. Kimerültnek érezte magát, lábai majdnem kicsúsztak alóla. 

Így csúsznak félre életek. Egyetlen elhibázott döntés megváltoztat mindent. 

Nem akartam, Zsófi. Nem akartam.

Azzal, hogy Gyurcsó Olivér leszúrta Varga Antalt, a saját lányát is arra kárhoztatta, hogy elfojtott érzések, az ital és a keserűség hálójában nőjön fel.

Ahogy jobban belegondolt, rájött, hogy a férfi ezt nem tudta mérlegelni.

Lilla biztos volt benne, hogy Gyurcsó Olivér nem tud a lányáról.

A falra akasztott tükörben nézegette magát. Szerencsére a koszos, összekarcolt üvegben nem látta jól az arcát, de így is azt állapította meg, hogy az elmúlt két évben legalább tizenötöt öregedett. Nem tudta, miért van tükör a fogvatartotti beszélő falán, de nem is érdekelte. Kinézett az emeletről a rabok udvarára, a töredezett betonon csak két őr beszélgetett. Az ablak előtti vasrács tele volt madárürülékkel.

– Megtalálta? 

Lilla nem is vette észre, hogy Gyurcsó leült a műanyag ablak másik oldalán. Kimért lassúsággal ő is elfoglalt a helyét a saját oldalán.

– Meg. 

– Megszerezte a medált?

– Mi van a pendrive-on?

A férfi hátradőlt a faszéken, és felhúzott szemöldökkel a szürke rabruhába törölte a tenyerét. 

– Ezek szerint nincs magánál.

Lilla elővette a fényképet a táskájából. Nem kért engedélyt arra, amit tenni készült, de Varga Aliz sem kért engedélyt arra, hogy elvigye a medált. 

A képet még tegnap este készítette a telefonjával, mielőtt eljött Budaörsről, de csak reggel nyomtatta ki.

A hátlapjával felfelé átcsúsztatta az apró nyíláson.

– Vigyázzon rá, nincs másik.

A saját érdekében véglegesen törölte a képet a készülékből, nehogy újra elfogja a kísértés.

– Mi ez?

Gyurcsó jobb keze két ujja közé fogta a papírt, és megfordította. A képen egy kislány teát ivott egy konyhában nyakában sárga nyaklánccal és bogarat formázó medállal.

– Ki…

A férfi zavartan nézett Lillára, aztán vissza a képre, majd megint Lillára. Szemei homályossá váltak. Mondani akart valamit, de aztán csak nyelt egyet.

– Emmának hívják. 

– Me… mennyi idős?

– Két és fél éves.

Gyurcsó mélyet lélegzett. Hosszú percekig nem szólalt meg, mozdulatlanul bámulta a képet.

– Tudja, hogy én … – kérdezte aztán halkan.

– Nem. Semmiről nem tud.

A férfi maga elé bólintott. 

– Megtarthatom? 

– Magának hoztam. – felelte Lilla, és felállt.

Gyurcsó is felállt, átvette a képet a bal kezébe, jobb tenyerét pedig a műanyag ablakra helyezte.

– Köszönöm.

Most Lilla bólintott. Néhány másodpercig némán álltak, aztán megfordult, hogy elinduljon.

Hirtelen eszébe jutott valami, ami azóta nem hagyta nyugodni, amióta Gyurcsó aláírta a meghatalmazást a múltkor.

– Maga jobbkezes?

A férfi olyan gyorsan kapta el a tenyerét, mintha a műanyag megégette volna. Vörössé vált arcán a döbbenet keveredett a félelemmel.

Lilla füle zúgni kezdett, szemei előtt fekete karikák ugráltak, ahogy megértette.

Olivér születése óta elválaszthatatlanok.

A halálos szúrás jobbról érte az áldozat máját.

Csak az apját látta, senki mást.

Egy kerekesszék, és egy olló az üdvözlésre emelt bal kézben.

Tövisre húzott bogarak.

– Még három év – suttogta rekedten Gyurcsó, és felmutatta a képet. – Még három év.

Lilla érezte, ahogy lábai begörcsölnek. Kapkodni kezdte a levegőt, és visszarogyott a székre.

Amikor felemelte a fejét, a férfi még mindig mozdulatlan volt, csak a szemei könyörögtek.

Lilla lassan bólogatni kezdett, a torkát a sírás fojtogatta. 

Amikor a vasajtóból visszanézett, a menyétet látta.

A menyétet, aki ezúttal nem lopni ment a tyúkketrechez.

Hanem, hogy bezárják.